Kicsit muszáj kipanaszkodnom magam a világnak...
Természetesen ez mi körül is foroghatna mint a nők! :) Lényegében ez az egyetlen dolog az életemben, amiben nem látom azt, hogy biztosan működni fog... minden más, lakás, anyagiak, munka stb. úgy érzem többé-kevésbé biztos lábakon állok.
Az az igazság, hogy teljesen megértem őket, többségük csinos, értelmes és nagy reményekkel vág az életbe, ezzel természetesen semmi gond, és én is picit olyan vagyok mint ők (na ez lehet nem dicsekvés tárgya)... Tök szívesen fognám fel lazán, hogy nem érdekel és leszarom az egészet, valószínűleg boldog is lennék és még azt is megkockáztatom, hogy a csajok is jobban tapadnának rám akkor, de sajnos nem tudom ilyen lazán kezelni, vágyom egy társra, egy partnerre, és túl komolyan fogom fel az ismerkedést már a kezdetektől.... Ez persze hiba, de talán mégsem - annak aki szintén komolyan szeretne ismerkedni.
Abban rejlik a nagy különbség köztem és köztük, hogy ők nem értékelik ha valaki figyel rájuk... minden nap tucatnyi pasi környékezi őket, megértem, hogy már eljutnak arra a szintre, hogy ez a dolog már fel sem tűnik egy idő után, viszont azt nem értem, hogy ők miért ragaszkodnak annyira egy-egy pasihoz mindenáron, ha egyszer a pasit nem érdeklik, vagy nem foglalkoznak velük. Ha talákozom valakivel és tetszik, szeretnék tőle valamit, akkor várom a viszonzást, szeretném ha magamhoz ölelhetném idővel, foghatnám a kezét, ha ezt nem kapom meg, akkor is a remény hal meg utoljára alapon igyekszem kedves lenni, még akkor is ha bunkó, velem... ennek az az oka, hogy tök mindegy kivel kezdek, mindegyik ilyen, tehát ha már mindegy kitől kell elviselnem, akkor már legalább legyen olyan aki érdekel is. Abban pedig bízom, hogy talán ha továbbra is kedves vagyok vele annak ellenére, hogy ő olyan amilyen, akkor átértékeli a dolgot, hiszen ilyenről hallottunk már a világtörténelemben... :)
Egy nagyon aranyos barátnő mondta nemrég, hogy ilyenkor pedig azonnal hagyni kell a fenébe az egészet, mert a méltóság mindennél fontosabb.. hát bevallom őszintén, hogy az a luxus, hogy méltóság már ritka árucikk felém, dacoltam sokáig, hogy na akkor menj a picsába, lesz másik, de ahogy az idő telik be kell látnom, hogy azért ez nem megy ilyen egyszerűen. Tudni kell az illetőről, hogy férje van, tehát picit máshogy látja a dolgokat, arról nem is beszélve, hogy nő! :)
A gond az egésszel csak annyi, hogy minden alkalommal, ahogy egy-egy csalódás ér és be kell látnom, hogy itt az ideje a visszavonulásnak egy kicsit meghal a lelkem... Érzem, mert valami fáj bennem, igazából nem tudom mi az, mert ez nem fizikai... egy szorongató érzés, ami megfojt idővel. Körülírhatatlan érzés, ami oldódik, ha találkozom valakivel és újra tudok remélni....
Kicsit olyan mint amikor egy virág a viharban összezárja a szirmait és dacol az elemekkel, majd mikor újra kisüt a nap és kellemesen cirógatja a meleg újra kinyílik és tündöklik úgy, hogy az ember csak gyönyörködni tud benne. Majd jön egy hírtelen vihar és letépi a virágot ahogy van... ilyenkor a növény hoz új és új virágot, de ha nem tartós a "jóidő", akkor az egész növény meghal, hiszen nem tündökölhet....
Sok lánytól jön vissza az, hogy számonkérem... Az az igazság, hogy nevezhetjük annak, mégsem az! Ha pl. valakivel ismerkedem, érzem, hogy a szimpátia kölcsönös, de ugyanakkor kiderül, hogy számára ez csak egy játék, amiben azt keresi, hogy a 2-3 pasi közül akikkel ilyen "jól" elvan melyik a legtürelmesebb, legkedvesebb és aranyosabb... egy ideig ezzel semmi bajom, viszont ebből a játékból pont az a pasi fog kikerülni győztesen, aki pont leszarja, hogy most ősszejön-e ezzel a lánnyal, vagy az a 2-3 másikkal akikkel közben ő ismerkedik bőszen.... Így én is tudnám lazán kezelni, viszont sajnos én nem ebbe a körbe tartozom, tehát előbb-utóbb elszakad a cérna és mondjuk rákérdezek, hogy ha elvileg érdeklem, akkor ő miért nem keres 1x sem? vagy ír mondjuk egy üzenetet legalább iwiw-en vagy mail-ben, hogy érezzem én is számítok valamit... Erre meg már jön is a reakció, amit unalomig ismerek: Miért kérsz számon? Ezzel egyszerűen már meguntam a vitát, lassan eljutottam arra a pontra, hogy ok, hagyjuk, ott az a srác, aki nem kér számon semmit tőled, és valószínűleg pont azért, mert tök nem érdekled.
Hát ez van, én meg közben elfelejtem azt is lassan, hogy érdemes próbálkozni, mert előbb-utóbb talán viszonozza valaki amit igyekszem adni....
Azért próbálom optimistán kezelni és én is nyugtatgatom magam azzal, hogy majd lesz valaki idővel, az a baj, hogy a fojtogató nyomás egyre erősebb, viszont a kis csalódások nem maradnak el....
